1968-1973
 
Helikopterek Dél-Vietnamban (1969)Hivatalba lépése után Nixon elnök megkezdte a Vietnamból való fokozatos és lassú kivonulást. Célja a dél-vietnami hadsereg olyan fokú megerősítése volt, hogy az egyedül is képes legyen megvívni a háborút és felvenni a harcot a Nemzeti Felszabadítási Fronttal és az észak-vietnami hadsereggel. Ez a stratégia lett az úgynevezett Nixon-doktrína alapja. A doktrína vietnami alkalmazását vietnamizációnak nevezték. A vietnamizáció kimondatlan célja azonban az amerikai csapatok tehermentesítése és ezen keresztül az amerikai háborúellenes érzelmek tompítása volt.

Ezen időszak alatt az Egyesült Államok megkezdte a fokozatos kivonulást, miközben tovább folytatta a bombázásokat. Végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

1970-ben Nixon elnök támadást rendelt el a Dél-Vietnammal határos Kambodzsa területén lévő NFF bázisok ellen, ami azonnal újabb háborúellenes tiltakozási hullámot váltott ki az amerikai egyetemeken. Az egyik ilyen tüntetés alkalmával, május 4-dikén az ohio-i Kent State egyetemen az amerikai nemzetőrség tagjai a tömegbe lőve négy fiatalt megöltek, kilencet pedig megsebesítettek. Pár nappal később a Mississippi állambeli Jackson egyetemén halt meg két diák.

Kambodzsában az ellenük történő támadás nyomán a kommunista erők mélyebben hatoltak be az ország belsejébe, destabilizálva azt. Ez feltételezhetően hozzájárult Vörös Khmerek megerősödéséhez, és áttételesen későbbi hatalomra jutásukhoz 1975-ben. A támadás célja azonban az volt, hogy ismét tárgyalóasztal mellé ültessék Észak-Vietnamot, lehetőleg úgy, hogy az enged követeléséből, miszerint a dél-vietnami kormánynak távoznia kell. Ezentúl a támadásról azt is állították, hogy a kambodzsai hadianyagraktárak megsemmisítésével hozzájárult az amerikai és dél-vietnami veszteségek csökkentéséhez.

A vietnamizáció első nagy próbája, melyben a dél-vietnami erőknek önállóan – bár amerikai tüzérségi és légitámogatás mellett – kellett felvenni a harcot az ellenséggel 1971. február 8-án keződött, amikor a dél vietnami csapatok behatoltak Laosz területére is, hogy elvágják a Ho Si Minh-ösvényt. Bár a dél vietnami erők egy részének sikerült elfoglalniuk a határtól mintegy 30km-re lévő Tchepone – az amerikai bombázók által jórész lerombolt, így katonai szempontból értéktelen – városát, azonban az észak-vietnami erők intenzív ágyúzása és felszíni támadásai közepette a tervezett rendezett visszavonulásból fejvesztett menekülés lett. A hadművelet során nem sikerült felszámolni a Ho Si Minh-ösvényt és az óriási kudarc amellett, hogy feltárta a dél-vietnami hadsereg gyengéit, bizalmatlanságot is szült az dél-vietnami vezetésben és lakosságban az amerikaikkal szemben. Sokan közülük úgy gondolták, hogy a vietnamizáció az ő feláldozásukat jelenti a háborúban.

Eközben a háború kilátástalanságának érzése az amerikai katonák soraiban is terjedt. A saigoni parancsnokság becslése szerint mintegy 65 000 amerikai katona használt drogokat 1970-ben. 1971-re az amerikai erők közel 30%-a kísérletezett ópiummal vagy heroinnal a Pentagon becslései szerint. Egyre gyakoribbá váltak a parancsmegtagadások és az engedély nélküli eltávozások is. A morál csökkenésének másik jele, az úgynevezett „fragging" gyakorlatának elterjedése volt, melyben a népszerűtlen tiszteket saját alárendeltjeik többnyire egy repeszgránáttal (angolul fragmentation grenade) meggyilkolták. A pontos számok nem ismertek, de legalább 600 amerikai tiszt halt meg így és további 1400 vesztette életét „titokzatos" körülmények között.

Az Egyesült Államokban újrakezdődtek a háborúellenes utcai megmozdulások, melyek élén nem ritkán vietnami veteránok álltak. 1971 áprilisában 200 000 tüntető vonult a Fehér Házhoz, ahol a tüntetés egyik vezérszónoka John Kerry későbbi szenátor és 2004-es demokrata elnökjelölt volt.

1972. március 30-án az északi hadsereg 120 000 katonája és több ezer NFF harcos összehangolt offenzívát indított három hullámban. Az első hullám Dél-Vietnam északi tartományait foglalta el, a második az ország középső hegyvidékén át a tengerpart irányába tört előre, a harmadik pedig a Saigontól északra fekvő területekre mért csapást. A csaták egészen júliusig tartottak, mindkét oldalnak súlyos veszteségeket okozva. Ekkorra már csak 70 000 amerikai állomásozott az országban és közülük csupán 6000 tartozott harcoló alakulatokhoz. Bár Thieu dél-vietnami elnöknek az délen harcoló északi erők mintegy ötszöröse, 1 000 000 katona állt rendelkezésére, csapatai az amerikaiak légi és logisztikai támogatása nélkül valószínűleg összeomlottak volna.

Nem sokkal az amerikai elnökválasztások előtt, 1972. október 8-án titkos párizsi tárgyalásai során Kissinger kompromisszumra jutott az Észak-Vietnamot képviselő Le Duc Tho-val. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor az ellenőrzése alatt lévő területeket és az USA pótolhatta a déliek fegyvereit – új fegyvereket azonban nem küldhetett. Hogy magukat még az egyezmény véglegesítése előtt kedvezőbb pozícióba hozzák, az érvényben lévő tűzszünet ellenére mindkét fél igyekezett újabb területeket az ellenőrzése alá vonni. Ezenkívül az Egyesült Államok 2 milliárd dollár értékű fegyvert szállított a délieknek mindössze hat hét leforgása alatt (a művelet kódneve Enhance Plus volt), így 1972-ben Dél-Vietnamnak lett a világon a negyedik legnagyobbb légiereje.

Az 1972-es elnökválasztási kampány során ismét fontos téma lett a háború. George McGovern háborúellenes demokrata jelölt volt Nixon elnök kihívója. Nixon elnök, akinek otthoni népszerűsége az Észak-Vietnam elleni bombázások újbóli elrendelése után megerősödött, 1972. novemberében megnyerte a választásokat, a szavazatok több, mint 60%-t szerezve meg. Az Egyesült Államok egészen 1972. december 30-ig folytatta Észak-Vietnam intenzív bombázását.