1964. augusztus 7-én a Maddox és a C. Turner Joy rombolók ellen vélt támadásra reagálva az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a Tonkin-öböl határozatot, mely széles jogköröket biztosított Johnson elnök számára a háború kiterjesztésére. 1965. március 8-án a már Dél-Vietnamban addigra állomásozó 25 000 katonai szakértő mellé partra szállt 3500 amerikai tengerészgyalogos is.

Ezt követően az amerikai erők létszáma folyamatosan emelkedett. A Johnson-kormány és Westmoreland tábornok, az országban állomásozó amerikai erők főparancsnoka minden egyes létszám-emeléskor biztosította az amerikai népet, hogy ez lesz az, amely meghozza majd a győzelmet. A közvélemény hite azonban megrendült, mikor az állítólag az összeomlás szélén álló ellenség 1968. január 30-án, a holdév kezdetét ünneplő legfontosabb vietnami ünnepen végrehajtotta a Tet-offenzívát, melynek során egyidejű támadást intézett valamennyi nagyobb dél-vietnami város ellen. Bár a hadművelet katonai célját – általános felkelés kirobbantását Dél-Vietnam teljes területén – nem érte el, ám önmagában az, hogy ellenség képes ilyen méretű offenzívára, számos amerikait győzött meg arról, hogy a győzelem reménytelen. Szembeállítva a kormány sajtónyilatkozatait („már látszik a fény az alagút végén”) a televízióban közvetített drámai képsorokkal, sokukban erősödni kezdett az érzés, hogy kormányuk félrevezette őket a háborúval kapcsolatban.

Miután az elnök háborús politikája nemcsak a közvélemény, de közvetlen tanácsadóinak támogatását is elvesztette, 1968. március 31-én az amerikai néphez intézett televíziós beszédében sokakat meglepve bejelentette, hogy nem fogadja el pártjának jelölését a novemberi elnökválasztáson.